Magyar bogáncs

A magyar bogáncs (Carduus collinus Waldst. & Kit.) pannóniai-kárpáti bennszülött faj, amelynek hazai elterjedési területe az Északi-középhegységen és a Pilis-Visegrádi-hegységen keresztül a Gerecséig tart. A trianoni döntéssel elterjedési területének jó része Szlovákiába került. Legnagyobb botanikusunk, Jávorka Sándor (1883–1961) szerint, aki a bogáncsok rendszertanával is behatóan foglalkozott, „leggyakoribb a Középduna vidékén”, tehát alapvetően magyar területen. A Dunakanyar hegyvidékének nyíltabb helyein, bokorerdőkben, cserjésekben, pusztafüves és törmelékes lejtőkön valóban nem ritka növény, alapkőzetben nem válogat. Faji önállóságát Kitaibel Pál (1757–1817) tisztázta Árva megyei kutatóútján 1804-ben. Tudományos leírása a cseh Franz Adam von Waldstein-nel (1759–1823) közösen írt korszakalkotó művükben, a Descriptiones et Icones plantarum rariorum Hungariae harmadik kötetében jelent meg (1812). A faj elkülönítése Kitaibel éles szemét dicséri, hiszen a hozzá igen hasonló ezüstszínű bogáncsot (C. candicans) is ő fedezte fel korábban a Bánságban, és írta le Waldsteinnel közösen az Icones első kötetében. Utóbbi tipikus balkáni faj, amely hazánk jelenlegi területén egyáltalán nem fordul elő.

Csapody Vera akvarellje egy visegrádi példányról

 A magyar bogáncs egy szepességi példánya a Természettudományi Múzeum Növénytárából

Magyar bogáncs (fotó: Bauer Norbert)

Szerző: Somlyay Lajos (Növénytár)