Kétéltűek és hüllők kutatása horvát-magyar együttműködések keretében

A Magyar Természettudományi Múzeum Kétéltű- és Hüllőgyűjteményében több horvát-magyar együttműködésen alapuló kutatás folyik.

A barlangi vakgőte (Proteus anguinus) a Dinári-hegység alatt húzódó karsztrendszer jellegzetes lakója. Egyike azon kevés gerinces állatnak Európában, amelyek teljes mértékben barlangi életmódhoz alkalmazkodtak. Erről árulkodik visszafejlődött szeme, pigmenthiányos bőre és külső kopoltyúi. A barlangi vakgőte veszélyeztetett faj, mivel rendkívül érzékeny környezete változásaira. A faj elterjedése nem teljesen ismert, mivel a barlangok nagy része az ember számára hozzáférhetetlen. Ezért a Hyla Herpetológiai Társaság (Zágráb) és a Horvát Biodiverzitás Intézet (Zágráb) kutatói, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum muzeológusa, dr. Vörös Judit közös munkába kezdtek, hogy kifejlesszenek egy új, környezeti DNS-en alapuló módszert a faj kimutatására.

 Barlangi vakgőte (Proteus anguinus) (Felvétel: Branko Jalžić)

A módszer lényege, hogy a barlangi vakgőte örökítőanyagát élőhelyéről, a vízből mutatják ki. Vízmintát vettek a gőte ismert lelőhelyeiről, illetve olyan barlangokból, ahol eddig még nem találták meg az állatot, majd a múzeum Molekuláris Taxonómiai Laboratóriumában elemezték a mintákat, a faj DNS-e után kutatva. Sikeresen megerősítették a vakgőte jelenlétét tíz barlangból, és kimutatták öt további, eddigi ismeretlen előfordulásról. Mivel a barlangi vakgőte természetvédelmi szempontból kiemelt faj a Balkánon, a két ország kutatói azt is vizsgálták, hogy a Horvátországban élő állományoknak milyen a genetikai változatossága. Ehhez négy barlang vakgőteállományából vettek szövetmintákat, amelyeket aztán a múzeum Molekuláris Taxonómiai Laboratóriumában dolgoztak fel. Úgynevezett mikroszatellita-elemzéssel azonosították a vakgőte genomjának kis szakaszait, majd összehasonlították a négy állomány genetikai jellegzetességeit. Az eredmények azt mutatták, hogy a négy állomány jelentősen eltér egymástól, főként azon barlangok esetében, amelyek más hidrográfiai rendszerhez tartoznak.

A kaszpi haragossikló (Dolichophis caspius) Európa egyik legnagyobb testű kígyója. Széles elterjedésű faj, Kelet-Európától a Balkánon és Törökországon át a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger vidékéig megtalálható. Elterjedésének északnyugati határát Magyarországon éri el, ahol csak apró, elszigetelt állományai találhatók a Duna-mentén szórványosan fennmaradt löszfalakon, illetve a Budai- és a Villányi-hegységben. A Magyar Természettudományi Múzeum kutatói – dr. Vörös Judit és dr. Babocsay Gergely – egy nemzetközi együttműködés keretében – amelyet a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal osztrák-magyar kétoldali együttműködési pályázata is támogatott – vizsgálták a kaszpi haragossikló evolúciós történetét és genetikai változatosságát. A projektben kiemelt cél volt a hazai és a horvátországi állományok vizsgálata, ezért a kutatásban részt vett a Hyla Horvát Herpetológiai Társaság kutatója, Boris Laus is. Horvátországban csupán egy kis állomány él a magyar határhoz közel, ezen kívül betelepítették a fajt két szigetre (Olib és Lastovo). Az eredmények azt mutatták, hogy a Duna-menti állományok (beleértve az észak-horvátországi állományt) ugyanazt a genetikai vonalat képviselik, és ennek valaha része lehetett a Villányi-hegységből származó állomány is, de miután elszakadt a többitől, génállománya megváltozott. A legészakibb állomány, a budapesti Vörös-kővárról, a közép-balkáni mintákkal mutatott közeli rokonságot. A horvát szigetek kígyói is a Közép-Balkánról juthattak oda, majd sikeresen megtelepedtek az új élőhelyen. FILM

Kaszpi haragossikló (Dolichophis caspius) (Felvétel: Halpern Bálint)

A parlagi vipera (Vipera ursinii) egyik hegyvidéki alfaját, a karsztviperát (Vipera ursinii macrops) Méhely Lajos, a múzeum egykori kutatója (az Állattár Igazgatója 1912-1915 között) írta le Horvátországból, a Velebit hegységből. Azóta a faj számos tudományos kutatás alanya lett. A karsztvipera a Dinári-hegységben fordul elő Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia és Albánia területén. Genetikai változatosságát 2011 óta kutatja dr. Vörös Judit, a Kétéltű- és Hüllőgyűjtemény muzeológusa, együttműködésben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel, és a Horvát Biodiverzitás Intézet (Zágráb) kutatójával, dr. Dusan Jelić-el közösen. A kutatást az Európai Unió által finanszírozott Synthesys projekt támogatta. A genetikai vizsgálatok megmutatták, hogy a karsztvipera északi és déli állományainak genetikai távolsága jelentős, ami akár egy új alfaj leírását is eredményezheti.

 

Vízminta gyűjtése forrásvízből (Felvétel: Márton Orsolya)

Vízminta gyűjtése karsztvíz feltörésénél (Felvétel: Márton Orsolya)

Barlangi vakgőte mintázása DNS-vizsgálathoz egy barlang mélyén (Felvétel: Márton Orsolya)

Barlangi vakgőte mintázás előtt (Felvétel: Márton Orsolya)

 

Karsztvipera (Vipera ursinii macrops) jellegzetes élőhelyén (Felvétel: Halpern Bálint)

 

Szerző: Vörös Judit (Állattár)

 

Kapcsolódó tartalmak:

https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0170945

https://academic.oup.com/jhered/article/110/2/211/5255645

https://www.youtube.com/watch?v=vF8pUnpzG0o&feature=share&fbclid=IwAR1AzOs9eP-1mNy8O6juH2AnCYODRwyRcDTnms8lTqFlf6_Ghcyjs9mlIJw