Történeti embertani kutatások a trianoni határon túl

Trianont követően a történeti embertani kutatások a politika kiszolgálói lettek az elcsatolt területeken. A magyarsághoz köthető leleteket a szlovák és román régészek alig vizsgálták, a „magyargyanús” lelőhelyek tömegét bízták az enyészetre. Az utódállamok kutatói a döntés igazságosságát próbálták igazolni: a leletek egyoldalú értékelésével a szláv, a román őslakosság számbeli, idő- és térbeli elterjedési területének felduzzasztásával. A szocializmus éveiben a magyar tudományosság is kénytelen volt felső utasításra ezt az igényt kiszolgálni. A magyarság eredetének, őstörténetének nyelvészeti és történeti kutatása ekkor távolodott el a valóságtól. A hazai történeti embertani kutatásokat a kellemetlen eredmények miatt elhallgatták. Együttműködés és „szabad” kutatás a politikailag semleges területekre korlátozódott, az élőember-kutatás terén a sportantropológia és a pubertáskutatás virágzott, a történeti embertan terén a paleopatológiai kutatások váltak népszerűvé.

A kilencvenes évektől kissé megélénkültek a mai határokon túlmutató történeti embertani kutatások, azonban a szomszédaink érthető módon a minél ősibb időszakok kutatását részesítik előnyben. Az érzékeny korszakok terén máig a legnagyobb szabású projekt az MTA történésze, Benkő Elek által szervezett csaknem teljes körű, a székely temetők embertani maradványait vizsgáló három éves munka volt. A Magyar Természettudományi Múzeum antropológusai közül Fóthi Erzsébet, Hajdu Tamás és Bernert Zsolt végezte a vizsgálatokat. A kutatás rámutatott, hogy a korai székelység nem volt homogén, koponyaméreteik alapján nem a honfoglaló magyarokhoz álltak közel, eredetük korábbra, az avar, esetleg a hun korig nyúlik vissza.

Szerző: Bernert Zsolt (Embertani Tár)