Őslénytári helyzetkép a trianoni döntés előtt és után

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a XIX. század utolsó harmada a múzeum gyűjteménygyarapításának aranykorszaka volt. Az egyre növekvő mennyiségű természettudományos anyagok miatt a Nemzeti Múzeumon belül 1870-ben elkülönült az Ásvány- és Őslénytár, a Növénytár és az Állattár. 1881-ben merült fel először egy önálló épület szükségessége a Természettudományi Múzeum számára, de ennek megvalósítására az elmúlt 139 év nem bizonyult elegendőnek. Az I. világháború után komoly szervezeti változások történtek a hazai múzeumi szférában, ennek keretében 1939-ben alakult meg az Országos Természettudományi Múzeum és ekkor vált szét az Ásvány-Őslénytár Ásvány- és Kőzettárra, valamint Föld-és Őslénytárra.

Az Ásvány-Őslénytár már 1870-ben értékes gyűjteményeket kapott az Országgyűlés jóvoltából, és később is nagyon jelentős volt az állami támogatás egészen az I. világháború elvesztését követő összeomlásig. Ennél is sokkal fontosabb volt, hogy ebben az időszakban, 1878-ban megjelent a színen Semsey Andor földbirtokos, a magyar természettudományok máig legnagyobb mecénása. A becslések szerint 1 millió koronával támogatta csak az Ásvány-Őslénytár gyűjteményeit. 1869 és 1912 között csaknem megtízszereződött a múzeum ásvány- és őslénygyűjteménye. A mennyiségi gyarapodásnál is fontosabb volt a minőségi, kiállításra kívánkozó példányok szinte tömegesnek mondható beszerzése. Semsey jóvoltából több száz nagy értékű, egyedi ősmaradvánnyal gyarapodott a gyűjtemény. Ide sorolhatók többek között a holzmadeni jura krokodilok és halgyíkok, a szintén jura tengeri liliomok és tengeri rákok, a tökéletes megtartású olaszországi és wyomingi eocén halmaradványok, a Los Angelesi aszfalttavakból származó kardfogú tigris (Smilodon) koponyája, vagy a Patagóniából származó Glyptodon páncélok. Ennek eredményeként a 20. század elejére Európa jelentős gyűjteményei közé tartozott a múzeum geológiai kollekciója.

Az első világháború elvesztése és az állami támogatás megszűnése, valamint Semsey Andor csaknem ezzel egyidejű, 1923-as halála után alapvetően megváltozott a helyzet. A kiemelkedő gyűjtemények és példányok vásárlása helyett a saját tematikus gyűjtések felé tolódott el a hangsúly. Ez nem csak azt jelentette, hogy megritkultak a külföldről bekerülő jelentős anyagok, de a trianoni döntés eredményeképpen az ország területe is nagyon lezsugorodott és pont az addigi legfontosabb lelőhelyek kerültek a határokon kívülre (pl. az erdélyi Kostej és Lapugy lelőhelyek, a felvidéki Gombaszög, vagy az Ausztriához csatolt Szentmargitbánya).

Az elveszített felvidéki és erdélyi ásványlelőhelyeket aligha lehetett hasonló színvonalú anyagokkal pótolni. Az ősmaradványok esetében azonban, még ha nem is a korábbiakhoz hasonló látványos példányok, de szép anyagok kerültek elő a mai Magyarország területéről is. Elsősorban a fiatalabb földtani korok rétegsorainak a rétegek szerinti, tematikus gyűjtése során fedeztek fel tudományos szempontból is értékes gerinctelen anyagokat (például a tatabányai, gánti, dorogi eocén, egri és óbudai oligocén, budafoki és törökbálinti miocén). Látványosabb példányok elsősorban a nagygerincesek közül kerültek a gyűjteménybe, többek között a Salgótarjáni- és a Borsodi-medence szénbányászatának köszönhetően. Szintén említésre méltóak az ipolytarnóci lábnyomos homokkő lapok.

Az 1870-es években a tudományos kutatás is fellendült a földtani tárakban, ahol nemzetközileg elismert kutatók dolgoztak, mint például Hantken Miksa, id. Lóczy Lajos és Franzenau Ágoston. Jól mutatja a múzeum ásvány- és őslénykutatóinak tudományos teljesítményét, hogy a kezdetektől napjainkig 11 akadémikus került ki a két kis tár munkatársai közül. A nagy kutatógeneráció „kihalása” majdnem egybeesett az első világháború elvesztésével, így nem csak a gyűjtemények gyarapítása, de a meglévő gyűjtemények feldolgozása is megtorpant egy ideig. A feldolgozó munka azonban egy idő után eredményesen folytatódott annak köszönhetően, hogy a korábbi széles érdeklődési körű szakemberek helyére az őslénytani területekre specializálódott kutatók kerültek (id. Noszky Jenő, Szalai Tibor, Tasnádi Kubacska András).

Szerző: Dulai Alfréd (Őslénytani és Földtani Tár)

Kapcsolódó tartalmak:

Gombaszög lelőhely

Lapugy lelőhely

Kostej lelőhely

Szentmargitbánya lelőhely