Magyar
English
A magyar-osztrák határ két oldalán, egymástól alig néhány kilométerre, de a trianoni döntés miatt elválasztva egy-egy kőfejtő található. Ugyanazok a kőzetek, ugyanolyan függőleges kőfalak, és ugyanolyan nyári szabadtéri színházi programok mindkét helyen.
A fertőrákosi kőfejtő anyaga: a lajtamészkő
A miocén korban (kb. 15 millió évvel ezelőtt) rendkívül gazdag tengeri élővilág nyüzsgött a mai Kárpát-medence területén. A Bécsi-medencétől Szlovákiáig, Lengyelország déli részéig, Nyugat-Ukrajnáig, az Erdélyi medencéig, valamint Horvátország, Szerbia és Szlovénia északi részéig terjedő területet a Középső-Paratethysnek nevezett tenger borította. Az egykori beltenger valószínűleg a mai Szlovénia irányában összeköttetésben állt a Földközi-tengerrel. A változatos tengeri környezeteket számtalan gerinces és gerinctelen ősmaradvány bizonyítja. A Soproni-hegység környékét, így a fertőrákosi és a szentmargitbányai kőfejtő területét is sekély, meleg tenger borította a középső-miocén idején (badeni korszak; 16,3–12,8 millió évvel ezelőtt). Ennek a meleg tengernek az üledékeiből alakult ki az ősmaradványokban gazdag Rákosi Mészkő Formáció, vagy közismertebb nevén lajtamészkő. Ez utóbbi elnevezés a szomszédos Ausztriában lévő, közeli Lajta hegységre utal, ahol szintén nagyon gyakori ez a jellegzetes kőzet.
A lajtamészkő keletkezésének körülményei és az egykori őskörnyezet jól rekonstruálható a benne megőrződött fosszíliákból. A lajtamészkövet a római kor óta bányásszák, mindkét bánya ennek a bizonyítéka. Fertőrákos környékén is több bányát nyitottak, sőt egyik még jelenleg is működik.
A meleg, szubtrópusi éghajlatú középső-miocénben jelentős volt a karbonátos üledékképződés is. Helyenként foltzátonyok alakultak ki jellegzetes telepeskorall-faunával (Porites, Tarbellastraea, Caulastrea, Stylocora), aminek fosszilis bizonyítékai a határ túloldalán fordulnak elő. Jóval elterjedtebbek az uralkodóan vörösmoszatgumókból és -kérgekből felépülő mészkövek. A karbonátos képződmények is nagyon változatos faunát tartalmaznak, de az aragonitos héjak kioldódtak, így a csigák és a kagylók nagy része csak lenyomat és kőbél formájában fosszilizálódott. Néhány csoport esetében azonban megőrződött a héj is, amikor az oldódásnak jobban ellenálló kalcitból épül fel a héj. Leggyakoribbak a vastag kalcitos héjú Gigantopecten példányok, valamint az Ostrea maradványok, amelyek helyenként több méter vastag rétegekben halmozódtak fel. Szintén kalcitos vázuk van a nagyméretű tengerisünöknek (Clypeaster). Egyes lelőhelyeken kisebb számban előfordulnak tízlábúrákok és mohaállatok is. Fertőrákos ausztriai ikertestvérében, a szentmargitbányai kőfejtőben ismert egy finomszemcsés márgaréteg, amely kiváló megtartású, csaknem teljes halfosszíliákat zár magába. Ez a szint sajnos nem bukkan elő a fertőrákosi rétegsorban. Fertőrákos mellett számos jól ismert magyarországi badeni lelőhelyen vannak karbonátos rétegsorok (pl. Mátraszőlős, Nagymaros, Visegrád, Zebegény, Budapest-Rákosi bevágás, Diósd).
Az ősmaradványokban gazdag lajtamészkő uralkodóan biogén eredetű szemcsékből álló kőzet. A fosszíliák főként mészalgák, mészvázú egysejtűek (foraminiferák), csigák, kagylók, mohaállatok (bryozoák) és tüskésbőrűek vázmaradványaiból állnak. A vízmozgás hatására összetöredezett vázak finom törmeléke között azonban gyakran megfigyelhetők épségben megőrződött ősmaradványok is. A lajtamészkőben fosszilizálódott ősmaradványok alapján a paleontológusok pontosan rekonstruálni tudják a miocén egykori őskörnyezeteit és élővilágát. A terület éghajlata a miocénben a mai szubtrópusi korallzátonyos területekhez hasonlított.
Gerincesek
A környék miocén üledékeiben gyakoriak a gerincesmaradványok is, de a legjelentősebb leletek szinte kivétel nélkül a trianoni határokon túlra esnek. A középső-miocén leggyakoribb tengeri gerinces állatai a csontoshalak és a porcoshalak (cápák és ráják) voltak. A cápáknak és a rájáknak csak a fogaik maradtak meg, de néhány szerencsés lelőhelyen (például a szentmargitbányai kőfejtő finoman rétegzett márgás üledékeiben) szinte teljesen ép csontoshalvázak is előfordulnak. Az emlősöket a fókák, a szirének, a delfinek és a bálnák képviselték a Középső-Paratethysben. A legnagyobb termetűek az ősi sziláscetek voltak. Egy ősbálna majdnem teljes csontváza 1899-ben a borbolyai téglagyár agyagfejtőjéből került elő.
A Bécsi-medence jelentős gerinces ősmaradványai közé tartoznak a szirénfosszíliák. A Metaxytherium elérte a 4–5 méter hosszúságot, míg a Halitherium körülbelül fele ekkorára nőtt. A fertőrákosi lajtamészkőből eddig még nem került elő maradványuk, de a szomszédos ausztriai területekről, valamint egyéb magyarországi lelőhelyekről több lelet is ismert. A szirének a középső-miocén, szubtrópusi meleg tengerek jellemző állatai voltak. Nagy számban élhettek a területen, mielőtt megkezdődött volna a Középső-Paratethys normál sótartalmú vizének kiédesedése a szarmata korszakban. Főleg a sekélyebb, napfény által átvilágított vizű régiók, esetenként pedig a folyótorkolatok környékének lakói voltak. Fő táplálékuk a ma élő fajokhoz hasonlóan a tengeri hínárfajok lehettek.
A miocén tengerekben virágkorukat élték a cápák. A Kárpát-medence és a Bécsi-medence területén egykor hullámzó Középső-Paratethysben tucatnyi, vagy még ennél is több cápafaj élhetett egyszerre. Habár csak a fogaik állnak a paleontológusok rendelkezésére, a jellegzetes, egymástól jelentősen eltérő fogak alapján könnyen elkülöníthetők az egyes fajok, és a ma élő rokonok ismeretében az egész állat megbízhatóan rekonstruálható. A ráják a meleg szubtrópusi Középső-Paratethys tenger mélyebb területeinek aljzatán kutattak élelem után. Mivel ezek is a porcoshalak közé tartoznak, sajnos csak a fogaik kövültek meg. A Középső-Paratethysben élő számos cápafaj között az Otodus (Megaselachus) megalodon volt a legnagyobb termetű, melynek a fogai gyakran kerülnek elő a különböző lajtamészköves lelőhelyeken is. Mátraszőlősön például 8 cm hosszú, fűrészes szélű fogakat találtak a puha mészkőben. Sokáig ezt a fajt tekintették a mai fehér cápa ősének, de a legújabb vizsgálatok szerint a fehér cápa inkább az Isurus nemzetséghez áll közelebb. A hazai gyűjteményekben őrzött Kárpát-medencei megalodonleletek közül a legnagyobb éppen egy szentmargitbányai példány, amit a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárában őriznek, és jelenleg az állandó kiállításban látható.
Ősbálna (Mesocetus hungaricus) – A borbolyai téglagyárban 1899-ben találták meg a Mesocetus első csigolyáit, majd a következő év ásatásakor előkerültek a további részei is. A maradvány preparálását majd rekonstrukcióját Kadic Ottokár végezte a Magyar Királyi Földtani Intézetben. A fiatal sziláscet körülbelül 6,5 méter hosszú lehetett, amiből a fej 1,8 métert tett ki (valószínűleg ez a Kárpát-medence eddig ismert leghosszabb ősállata). A lelet a lajtamészkővel azonos korú, de attól mélyebb vízben lerakódott Badeni Agyagban feküdt.
A borbolyai ősbálnának (Mesocetus hungaricus) a Magyar Királyi Földtani Intézetben kiállított csontváza az 1900-as évek elejéről (forrás: Digitális Képarchívum, Országos Széchényi Könyvtár)
A borbolyai ősbálna (Mesocetus hungaricus) koponyája a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytárának raktárában
Ősdelfinek (Heterodelphis leiodontus) – A Középső-Paratethys területéről az egyik legszebb delfinmaradványra a közeli Szentmargitbánya határában bukkantak rá 1880-ban. Papp Károly a leletet eredetileg Heterodelphis leiodontus-ként határozta meg, de ez a besorolás a legutóbbi vizsgálatok alapján kétségessé vált. A maradvány különlegessége, hogy a lajtamészkőben általában ritkák az összefüggő csontvázmaradványok. A szentmargitai delfinnek a koponyáján kívül számos csigolyája és bordája is megmaradt a hozzájuk kapcsolódó lapockával és végtagcsontokkal együtt.
Ez a szentmargitbányai megalodonfog a legnagyobb, hazai gyűjteményben lévő, Kárpát-medencei lelőhelyű példány. A Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításában látható
Ekkora lehetett a szentmargitbányai megalodonfog gazdája
Szerzők: Dulai Alfréd, Gasparik Mihály (Őslénytani és Földtani Tár)