Elveszített kétéltű- és hüllőfajok

A mai Magyarországon 18 kétéltű- és 16 hüllőfaj fordul elő. A Trianon előtti Magyarországon 23 kétéltűfaj és 35 hüllőfaj élt. Az ország területének csökkenésével 5 kétéltű- és 19 hüllőfajjal lettünk szegényebbek. Ezek elsősorban a Kárpátokban vagy az Alpokban élő magashegyi élőhelyeket kedvelő állatok, például a kárpáti gőte (Lissotriton montandoni) vagy az alpesi szalamandra (Salamandra atra), de többségük a mediterrán éghajlaton előforduló faj. A Mediterráneum (a Földközi-tengeri vidéke) Európa fajokban leggazdagabb területe, így nem meglepő, hogy az elcsatolt, ma már Horvátországhoz, Szerbiához és Romániához tartozó területek kétéltű- és hüllőfaunája is rendkívüli gazdag fajokban.

Alpesi szalamandra (Salamandra atra) (fotó: Emina Sunje)

A Dinári-hegység alatt húzódó karsztbarlangokban él a barlangi vakgőte (Proteus anguinus), mely áttetsző bőrével, visszafejlődött szemeivel és külső kopoltyúival igazi ritkaság.

Barlangi vakgőte (Proteus anguinus) (fotó: Branko Jalžić)

A szíriai ásóbéka (Pelobates syriacus) Dél-Románia jellegzetes kétéltűje, míg a nádi varangy (Epidalea calamita) a teljeaz egész Mediterráneumban gyakori faj.

Szíriai ásóbéka (Pelobates syriacus) (fotó: Vörös Judit)

A görög teknős (Testudo hermanni) egykoron egyetlen szárazföldi teknősfajunk volt.

Görög teknős (Testudo hermanni) (fotó: Babocsay Gergely)

Két gekkófaj, a török gekkó (Hemidactylus turcicus) és a fali gekkó (Tarentola mauritanica) gazdagította hüllőfaunánkat.

Török gekkó (Hemidactylus turcicus) (fotó: Halpern Bálint)

A nyakörvösgyíkok közül például a fekete éleshátúgyík (Algyroides nigropunctatus), a balkáni zöldgyík (Lacerta trilineata), a dalmát faligyík (Podarcis melisellensis) vagy a római gyík (Podarcis siculus) szaladgált a száraz gyepeken.

Fekete éleshátúgyík (Algyroides nigropunctatus) (fotó: Konrad Mebert)

Dalmát faligyík (Podarcis melisellensis) (fotó: Halpern Bálint)

Méhely Lajos, aki 1896-tól a múzeum kutatója és 1912–1915 között az Állattár igazgatója volt, 1904-ben írta le a horvát faligyíkot (Iberolacerta horvathi) a Velebit hegység északi részéről. A két hazai lábatlangyík mellett akkoriban a páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) is előfordult magyar területeken.

Páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) (fotó: Halpern Bálint)

Olyan siklókat figyelhettek meg a régi Magyarország területén, mint az európai gyíkászkígyó (Malpolon monspessulanus), a négycsíkos sikló (Elaphe quatuorlineata), a balkáni haragossikló (Hierophis gemonensis), a sárgászöld haragossikló (Hierophis viridiflavus), a Dahl-ostorsikló (Platyceps najadum), a macskakígyó (Telescopus fallax) vagy a leopárdsikló (Zamenis situla).

Négycsíkos sikló (Elaphe quatuorlineata) (fotó: Babocsay Gergely)

Balkáni haragossikló (Hierophis gemonensis) (fotó: Konrad Mebert)

 Dahl-ostorsikló (Platyceps najadum) (fotó: Konrad Mebert)

Leopárdsikló (Zamenis situla) (fotó: Babocsay Gergely)

Viperáink pedig délről kiegészültek a homoki viperával (Vipera ammodytes) és a parlagi vipera egy másik, hegyvidéki alfajával, a karsztviperával (Vipera ursinii macrops). A karsztviperát szintén Méhely Lajos írta le 1911-ben.

Homoki vipera (Vipera ammodytes) (fotó: Konrad Mebert)

Szerző: Vörös Judit (Állattár)

Kapcsolódó tartalmak:
Horvát faligyík