Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia (1770–1918)

Selmecbánya, a Trianon előtti Magyarország legjelentősebb bányavárosa volt. IV. Béla a tatárjárás után szabad királyi városi rangra emelte, német bányászokat telepített ide, közülük kerültek ki a bányákat művelő bányapolgárok (Waldbürgerek). 1735-ben a városban bányászati-kohászati tanintézet létesült, amelyet Mária Terézia 1770-ben akadémiai rangra emelt, így létrejött a világ első bányászati felsőoktatási intézménye. 1846-ban hozzá kapcsolták az 1808-ban alapított erdészeti tanintézetet is.

Bedő Albert (1899–1961), selmeci akadémián végzett erdőmérnök, a magyar nyelvű erdészeti szaknyelv és irodalom megteremtője, az első magyar erdőtörvény (1879) egyik előkészítője (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az intézményben tanító, különböző „nemzetiségű”, a szakmájuk nemzetközi élvonalába tartozó tudós tanárok működése a „selmeci akadémiát” messze földön híressé tették. Az 1867-es kiegyezés révén magyar állami intézménnyé vált, vezetőjét 1874-től az akadémiai tanács választotta, 12 bányászati-kohászati és 3 erdészeti tanszékkel folytatta működését. A 19. század végén nagyszabású fejlesztések indultak, erdészeti palota, bányászati pavilon, laboratóriumok épültek.

Mágócsy-Dietz Sándor (1855–1945), a 20. század első évtizedeiben a Budapesti Tudományegyetem növénytani tanszékének vezetője, korábban Selmecen volt tanársegéd

Az „akadémia” elnevezés formálisan 1904-ben szűnt meg, amikor főiskolává szervezték át, immár 20 tanszékkel. Az elvesztett első világháború megpecsételte a város és intézményei sorsát: Selmecbányát 7000 magyar értelmiségi hagyta el. Több hónapos bizonytalanság után a főiskola 1919 áprilisától Sopronban folytatta működését, kezdetben áldatlan körülmények között. Selmecbányán ma egy középfokú erdészeti iskola működik.

Szerző: Somlyay Lajos (Növénytár)

Kapcsolódó tartalmak:

Határon túl rekedt és vándorútra kényszerített földtudományi gyűjtemények

Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem