A hazai antropológia 1912-1945 között

Török Aurél váratlan halála után egy évig szünetelt az antropológia oktatása a budapesti egyetemen, majd az embertani tevékenységet is folytató anatómus és orvosprofesszor, Lenhossék Mihály (Lenhossék József fia) került a tanszék megbízott vezetői pozíciójába. Az előadásokat kezdetben egymaga tartotta, majd 1917-től ezen a feladaton Török Aurél két, az antropológia mellett elköteleződött korábbi tanítványával – Hillebrand Jenővel (aki az ősember kutatás korai időszakának egyik kiemelkedő hazai alakjává vált idővel) és Bartucz Lajossal – osztozott.

Az 1885-ben született Bartucz Lajos kiemelkedően tehetséges, Török Aurélhoz hasonlóan elkötelezett, ám nála jóval kiegyensúlyozottabb természetű, remek munkabírású és már fiatalon is imponáló embertani ismeretanyagot birtokló szakember volt. Elsőéves egyetemista kora óta érdeklődött az antropológia iránt, rendszeresen látogatta Török Aurél előadásait, és 1905-ben megbízott tanársegédi állást kapott az embertani tanszéken. Bár Lenhossék volt a vezető (ő is foglalkozott embertannal; például az első világháború idején az orosz hadifoglyok, közülük is elsősorban a magyarral rokonnak tartott „törzsekbe” tartozók embertani adatfelvételeit irányította), ám tudományos értelemben Bartucz volt messze a legproduktívabb (és antropológiai szaktudás szempontjából a legfelkészültebb) munkatárs. Ebben az időszakban pezsgett az élet a tanszéken, sok hallgató látogatta az órákat, a kutatások pedig az élő és „ásatag” ember vizsgálatát egyaránt felölelték. Bartucz jelentős szervezőmunkát is végzett: például Embertani Szakosztály szervezésébe fogott a Magyar Gyermektanulmányi Társaság keretén belül, hogy megindulhassanak hazánkban is a gyermekek testi fejlődését monitorozó rendszeres antropológiai vizsgálatok, illetve a Természettudományi Múzeumhoz kapcsolódóan megbízták egy önálló Embertudományi Osztály és Múzeum megszervezésével. Bartucz Lajos személyében tehát minden lehetőség adott volt arra, hogy megindulhasson Török Aurél egykori álmainak a lassú, de biztos beteljesítése, ám a történelem közbeszólt.

Bartucz Lajos fiatalon (feltehetően az 1908-1912 között fényképezve) a budapesti egyetem embertani tanszékén (fotó: Magyar Természettudományi Múzeum)

Az első világháborút követő időszakban rövid ideig – a Tanácsköztársaság képében – proletárdiktatúra volt Magyarországon. Ez az antropológia fejlődését és működését nem hátráltatta; zavartalanul folyt az önálló Antropológiai Múzeum szervezése, sőt Bartucz Lajoshoz érkezett olyan felkérés is, hogy tartson előadásokat a Munkásegyetemen. Bartucz ízig-vérig szakember volt, aki szívesen népszerűsítette saját tudományterületét, a politikával nem foglalkozott, így eleget tett ezeknek a felkéréseknek. Ám a Tanácsköztársaság bukása után új megbízott vezetőt kapott a tanszék Méhely Lajos személyében. Méhely kiváló zoológus (ezen belül pedig elsősorban herpetológus, vagyis hüllőkre specializálódott szakember) volt, de az antropológiához vajmi keveset értett. Ugyanakkor szélsőséges fajbiológiai nézeteket vallott, és ezek igazolásához illetve propagálásához kívánta felhasználni a tanszéket, mint intézményi hátteret. Bartucz Lajos e tudománytalan vonalhoz nem kívánt asszisztálni. A fiatal kora ellenére nagy szaktudással és komoly tapasztalattal rendelkező, egyetemi adjunktusként alkalmazott Bartucz személyében Méhely feltehetően jelentős „veszélyforrást” látott a terveire nézve, ezért egészen egyszerűen eltávolíttatta az egyetemről, mégpedig azzal az indoklással, hogy Bartucz a Tanácsköztársaság kiszolgálója volt (amiért ismeretterjesztő előadásokat tartott a Munkásegyetemen).

Vezetése alatt, amely 1930-as nyugdíjazásáig tartott, Méhely a fajbiológiai kutatásokat erőltette és várta el az alatta dolgozóktól. Ebben az időszakban jelentősen visszaesett a tanszék népszerűsége is az egyetemi hallgatóság körében; jóval kevesebben látogatták az előadásokat. Méhely jelenlétében és működésében az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy akkoriban újdonságnak és modernnek számító vérvizsgálati módszereket hozott be az embertani kutatások sorába (bár Méhely ezt is a szélsőséges nézeteinek alátámasztására kívánta felhasználni). A tanszéki dolgozók közül említést érdemel Malán Mihály, aki fiatal tanársegédként működött ebben az időszakban. Noha Malán nevéhez is fűződik néhány olyan publikáció, melyek érezhetően Méhely fajbiológiai elvárásai nyomán születtek meg, ám ezt ellensúlyozandó, a tudományos vonalat is igyekezett folytatni, amely keretében régészeti korú csontmaradványokon és élő népességen egyaránt végzett kutatásokat. (Malán mellett volt még néhány, hasznos munkát is végző tanszéki munkatárs, ám ő volt az, aki Méhely távozását követően is meghatározó személyiségként meg tudott maradni az antropológia területén.)

Bartucz Lajos Méhelyről a következőket írta: „Amilyen jó herpetológus, olyan rossz antropológus. Kevés volt az antropológiai tárgyi tudása, nem ismerte jól a Primates[1] morfológiáját, sem az ősemberleleteket. Ehhez járult szélsőséges elfogultsága, a Gobineauizmus[2] alapján állott, üldözte az ellenkező véleményen lévőket. Megtiltotta, hogy az intézetbe lépjek, a könyvtárt használjam és ott vizsgálatokat végezzek.”

A kirúgása idején egyetemi adjunktusi rangban lévő, már 1914-ben emberméréstanból magántanári minősítést szerzett[3] Bartucz az elkövetkező négy évben csak részben tudott antropológiával foglalkozni: ez időszak alatt háztartási szerek gyártásával biztosította a családja fenntartásához szükséges pénzt. Mégis jellemző, hogy ez alatt is egymaga (kiegészülve még néhány egykori Török Aruél tanítvánnyal, például Hillebrand Jenővel, Lambrecht Kálmánnal és Balogh Bélával) többet tett a hazai embertan további fejlődéséért, mint a szakmát intézményes formában képviselő Méhely vonal.

1921-ben, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya lehetővé tette a számára, hogy egyrészt Jankó János[4] antropológiai hagyatékát feldolgozza, másrészt folytathassa az élő magyarság 1910-es években megkezdett, hazánk több régiójára vonatkozó vizsgálatát, valamint a régészek által feltárt leletek gyűjtését.

Bartucz ez utóbbi feladatkörhöz kapcsolódóan idővel rendkívül szoros, baráti-kollegiális viszonyt épített ki számos, már akkoriban is mérvadó befolyású vagy idővel azzá váló régésszel (például Móra Ferenccel, Fettich Nándorral, Csallány Dezsővel). Bemutatta, hogy az antropológiai vizsgálatok a régészek számára is hasznos információkkal szolgálhatnak, s ezzel „érdekeltté tette” őket abban, hogy a feltárásokon az emberi csontmaradványok minél szakszerűbb és teljesebb begyűjtésére is legyenek figyelemmel. Ezzel Scheiber Sámuel és Török Aurél korábbi törekvéseit folytatta és teljesítette ki, és idővel valóban általánossá vált az embertani leletek feltárása és megőrzése is.

1922-ben, Bartucz közreműködésével a Magyar Néprajzi Társaság keretében Antropológiai Szakosztály alakult meg, s rá egy évre, 1923-ban pedig – sikeres társadalmi gyűjtést követően – újraindította Török Aurél egyetlen számot megért folyóiratát, az Anthropologiai Füzeteket. Ám ez utóbbi csak részben vehető sikeresnek, mert 1928-ban, a harmadik lapszámot követően hosszú ideig szünetelt a kiadása. Bartucz ezt azzal magyarázta, hogy „A gazdasági helyzet romlása, az anyagi támogatás fokozatos csökkenése, a mindjobban terjeszkedő rasszista, nordista, fajbiológiai mentalitás nyomása alatt azonban a folyóirat megjelenése mind nehezebbé vált…”.

Bartucz 1924-ben térhetett vissza teljesen az antropológiához, amikor a Néprajzi Múzeumban szakdíjnoki megbízást, majd két évvel később rendes muzeológusi kinevezést kapott. Itt az alapoktól kezdve hozott létre egy új embertani műhelyt, és például a régészeti feltárásokból származó, itt elhelyezést nyert leletek jelentették az egyik alapját az 1945-ben megalakuló Embertani Tárnak is.

A fentieken túl, az 1920-as években Bartucz folytatta a neves történelmi személyiségek (például Martinovics Ignácék, II. Rákóczi Ferenc, Macsói Béla herceg, Gül Baba) csontmaradványainak vizsgálatát is.

Méhely nyugdíjazása után, 1931-ben Bartucz visszatérhetett a budapesti tanszékre is, ahol ő tartotta az embertani előadásokat. Mellette Malán Mihály működött tanársegédként. Az 1930-as években a tanszék ázsiója visszatért a Méhely időszak előtti szintre, több hallgató látogatta és időarányosan több doktori munka készült itt. Az ebben az időszakban embertani előadásokat látogató hallgatók közül többen sikeresen meg tudtak maradni az antropológia szakterületén. (Ilyen volt például Lipták Pál, Bottyán Olga, Fehér Miklós vagy az MTM Embertani Tárának első igazgatója, Nemeskéri János. Régésznek és néprajzkutatónak készülő hallgatók is bejártak Bartucz Lajos élvezetes egyetemi előadásaira. Például több tanéven át hallgatott embertant Barctucz idejében a magyar régészet doyenje, az 1914-ben született, idén a 106. életévében járó Patay Pál is.)

Bartucz érdeme, hogy bár a korszak egyes politikai erőire kisebb vagy nagyobb mértékben hatással voltak a szélsőséges fajbiológiai eszmék, ő ennek az embertanban nem engedett teret, és Méhely rosszemlékű tevékenységét feledtetve tisztán tudományos alapokon nyugvó kutatásokat ösztönzött, illetve ilyen szemléletben okította a leendő antropológusokat is.

Az 1930-as években nem csupán a budapesti egyetemi embertani tanszék „tért magához”, de a kutatások is felíveltek. Az élő népességen (elsősorban a tanulókorúak testi fejlettségét felmérendő) a fővárosban és vidéken egyaránt folytak antropológiai felmérések, de az alkattani és etnikai jellegű vizsgálatok is előtérbe kerültek. 1932-ben Suba-lyuk barlangból előkerültek az első magyarországi ősemberleletek (neandervölgyi emberhez köthető csontleletek), melyekről az első antropológiai leírást Bartucz adta. A régészeti ásatásokon feltárt csontmaradványok begyűjtését és a budapesti egyetemen való antropológiai feldolgozását az 1930-as évek közepétől a főváros rendeleti előírással és anyagiakkal egyaránt támogatta.

Bartucz Lajost 1936-ban a Néprajzi Múzeum megbízott igazgatójának, majd 1938-ban rendes múzeumigazgatónak nevezték ki. Ekkoriban, az 1930-as évek második felében vizsgálta meg a rövid időre újra megnyitott székesfehérvári királysírok csontanyagát, valamint két jelentős művet is megjelentetett. Ezek egyike a hazai antropológiai kutatások addigi eredményeiről adott számot közérthető formában (1938, A magyar ember). A másik (1940, Fajkérdés, fajkutatás) egy módszertani és tudománytörténeti részeket is tartalmazó általános áttekintést nyújtott az antropológiai résztudományok eredményeiről, valamint végigvezette az olvasót a faji kérdés kialakulásának és kutatásának a történetén, tudományos példákkal mutatva rá a szélsőséges fajbiológiai nézetek tévedéseire.

A tudományterület intézményes keretei is bővültek: 1940-ben a szegedi tudományegyetem is kapott embertani tanszéket, melynek vezetője Bartucz Lajos lett. Ugyanebben az évben, a második bécsi döntés nyomán visszatért Erdély területének egy része, és újra magyar irányítás alá került a kolozsvári egyetem, ahol Malán Mihály vezetésével is létrejött egy embertani intézet. (Ebben az időszakban a debreceni egyetemen is lehetett antropológiai témájú előadásokat hallgatni, ám az egyetem saját tanszéket csak 1945 után (1947-ben vagy 1950-ben – a források nem egybehangzóak e tekintetben) kapott, így ez kívül esik a jelen időszak keretein). Végül 1945-ben megalakult az Országos Természettudományi Múzeum (ma MTM) Embertani Tára.

Szerző: Évinger Sándor (Embertani Tár)