Trianon hatása a hazai embertanra, az első és második bécsi döntés embertani vonatkozásai

A fentiekből kiviláglik, hogy a trianoni döntés idején a diktátumtól függetlenül is éppen nehéz helyzetbe került a honi embertan. Egyetlen intézménye egy szélsőséges ideológiát képviselő és erőltető, a biológiai antropológia területén nyugodt lélekkel dilettánsnak nevezhető személy irányítása alá került, ugyanakkor az ország legtevékenyebb és legfelkészültebb szakemberének azért kellett küzdenie, hogy ne essen ki a szakma vérkeringéséből.

A sors fintora az is, hogy a már Török Aurél által szorgalmazott, az élő népességet tájegységenkénti bontásban és a teljes Kárpát–medencét felölelőn megcélzó, szervezett embertani vizsgálatok, néhány korai „szárnypróbálgatást”[1] leszámítva csak a Trianon utáni időszakban indulhattak meg nagyobb lendülettel. Ezek viszont, az akkori politikai viszonyok miatt értelemszerűen már csak a frissen meghúzott országhatárokon belülre korlátozódhattak.

Hasonló volt a helyzet az ásatag csontmaradványok tekintetében is. Az elődök (Scheiber, Török, Jankó) és Bartucz korábbi erőfeszítései és részsikerei pont a trianoni békediktátumot követő években kezdtek beérni. Az 1920-as és ’30-as évektől vált általánossá, hogy a régészek szervezetten mentsék meg csontmaradványokat is, lehetőleg a teljes feltárt anyagra vonatkozóan, s azokat a tudományos vizsgálatok lehetőségét biztosító gyűjteményekben helyezzék el. Ám ekkorra a feltárások szintén csak a politikai határokon belüli vidékekre szűkültek, amelyek természetesen nem estek egybe az egykori kultúrák és az ezeket hordozó népességek által a Kárpát–medencén belül lakott területekkel.

A fent vázolt helyzetben időleges változást először az első bécsi döntés hozott 1938-ban. Ennek nyomán a Felvidék magyarlakta többségű része visszatérhetett az anyaországhoz. Ekkortól a második világháború végéig több olyan, magyar szakemberek (például Bottyán Árpád, Fettich Nándor, Szőke Béla) által végzett régészeti feltárás is zajlott e területeken, amelyek embertani anyagot is eredményeztek. A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának gyűjteménye ma is őrzi az ebben az időszakban Tornóc (szlovákul Trnovec nad Váhom) mellől előkerült avar kori, a Bodrogszerdahelyen (szlovákul Streda nad Bodrogom) feltárt elit honfoglaló magyar, az Érsekújvár (szlovákul Nové Zámky) mellett talált szintén honfoglalás kori, illetve a Zsitvabesenyőnél (szlovákul Bešeňov) feltárt kora Árpád-kori emberek csontmaradványait.

A második bécsi döntés nyomán, 1940-ben Észak-Erdély is visszatért Magyarországhoz. Ez azt jelentette, hogy az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem (teljes nevén Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem) is újra magyar irányítás alá került. Még ebben az évben egy önálló Embertani Intézet létrehozásáról döntöttek az egyetemen, melynek megszervezésével és vezetésével Malán Mihály antropológust bízták meg. Ez lehetőséget nyújtott az erdélyi magyarság, köztük a székelység módszeres embertani vizsgálatára.

A trianoni döntést megelőző időszakban az erdélyi népességen szerény számú antropológiai vizsgálat történt, és azok is inkább csak „foltokban”, egy-egy egészen kis területet és rendszerint kevés embert érintve. Ilyen volt például Jankó János néprajzkutató–antropológus kutatása, aki aranyosszéki és torockói, a 17. századi családlisták alapján tősgyökeres családok tagjait vizsgálta, vagy Bartucz Lajos 1910-es évek első felében Arad vármegyében végzett vizsgálatai. (Tervek ugyan már a hazai intézményes biológiai antropológia 1881-es megszületésétől fogva léteztek a Kárpát-medence egészét, így Erdély területét is lefedő etnika embertani kutatásokra, ám a szakma kicsi, a forrás pedig kevés volt erre, ezért a még Török Aurél által lefektetett merész elképzeléseknek csak a töredéke valósulhatott meg 1920-ig.)

Ugyanakkor, a trianoni békediktátumot követő két évtizedben, elsősorban az 1930-as években számos, Erdély népességét antropológiai vonatkozásban elemző munka született román tudósok tollából. E kutatók egy része tisztes, pártatlan munkát végzett, és elsősorban a tudományos kíváncsiság hajtotta őket, azonban szép számban akadtak olyan művek, amelyek szerzői az „antirevizionista” politikai eszmének vetették alá magukat, és az erdélyi románság és magyarság összehasonlító embertani elemzéséből mindenáron arra próbáltak kilyukadni, hogy az előbbiek (de a magyarországi népesség egy jelentős része is) nem más, mint annak idején erőszakkal elmagyarosított "ősromán".

Malán Mihály (1900–1968) a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában, ahol 1949 és 1962 között dolgozott antropológuskén

Malán 1942–re egy kitűnően felszerelt intézetet hozott létre, amely azonban csak 1945-ig tudott Kolozsváron működni (ekkor a háborús események miatt Debrecenbe helyezték át a kolozsvári tanszéket, amely egyben az erdélyi vizsgálatok végét is jelentette). Ám e rövid időszak alatt is jelentős munkát végzett. Személyesen elsősorban a világháború alatt Bukovinából 1942-ben a Vajdaságba áttelepített székely csoportokat[2] (Hadikújfalu, Hadikkisfalu, Hadikörs és Bácshadikfalva lakosságát) vizsgálta komplex módon, de összehasonlító elemzéseihez egybegyűjtötte az erdélyi népességekre vonatkozó korábbi magyar és román kutatások teljes irodalmát is.

A témában több tudományos publikációja jelent meg 1940 és 1944 között. Ezek közül a legjelentősebb az erdélyi magyarság és románság nagyszámú minta alapján történő embertani összevetése fej– és testméretek, színkomplexiós, tipológiai és vércsoport vizsgálatok együttes értékelésével. Ezek eredményei egyértelműen cáfolták azt az – akkoriban több román tudós által is propagált – elképzelést, miszerint az erdélyi magyarság „fajiság tekintetében” (az embertani jellegeiben) semmiben sem különbözik a románságtól, mert az előbbi nem más, mint az utóbbi csoport nyelvet és etnikai tudatot váltott, ám „fajiságát” megőrzött része.

Szerző: Évinger Sándor (Embertani Tár)

 

Felhasznált irodalom

Bartucz L. 1940: Fajkérdés-Fajkutatás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 322 pp.

Évinger S. 2012: Török Aurél (1842-1912). – Anthropologiai Közlemények 53: 141–144.

Fehér M. 1965: Bartucz Lajos és az ethnikai embertani kutatások. – Anthropologiai Közlemények 9: 17–19.

Farkas L.Gy. & Dezső Gy. 1994: A magyar antropológia története a kezdettől napjainkig. Szeged, 123 pp.

Malán M. 1940: Magyar vér – oláh vér. – Magyar Szemle 39(3): 187–192.

Malán M. 1942: A hadikfalvi székelyek szem- és hajszíne. – A Cél 32(8): 133–141.

Malán M. 1943: Erdélyi magyarok és románok az embertan tükrében. – In: DEÉR J.& GÁLDI L. (eds): Magyarok és románok. 1. kötet. (A Magyar Történettudományi Intézet évkönyve). Athenaeum, Budapest, pp. 599–667.

Malán M. 1944: A székelyek termete. – Múzeumi Füzetek 3(2-4): 203–213.

 

[1] Például Jankó János 1893-tól, elsősorban a Balaton vidékén, de mellette a Jászságban és Erdélyben is végzett, igaz kis számban, a magyar népesség etnikai antropológiai felmérését célzó vizsgálatokat. Bartucz Lajos 1908-ban kezdte meg az előkészületeket az élő magyarság szervezett kutatására, majd a következő évben már matyókat vizsgált. Ezt követően, az 1910-es évek első felében végzett vizsgálatokat a Matyóságban, Arad vármegyében, valamint kisebb kutatásokat a Jászságban, Csongrád megyében és a Kunság területén. Részletesen vizsgálta a Balaton környékének és a Göcsej-Hetés vidékének lakóit.